Nekem mindegy, hogy sárga-, vagy kajszibaracknak nevezzük, alig vártam a július végét, augusztus elejét, amikor végre valahára tutira beérik ez a gyümölcs. Tonnaszámra fogy itthon, a gyerekeknek nagyjából mindegy, csak gyümölcs legyen, a férj imádja, hogy nem szőrős a héja, én meg csak úgy imádom, A belőle készült, savanykást lekvárt is, de ez itt most egy egészen más témájú írás.

Történt ugyanis évekkel ezelőtt, amikor még csak egy (fiú) gyermekünk volt, hogy elindultunk a közös sütés főzés útján. Ez a recept azért is bír nagy jelentőséggel, mert ez volt az első, amiben két és fél évesként gyakorlatilag végig segített, kanalazott, kevert, tépett; és láss csodát, a májusi születésű, kicsit több mint két éves kislányomnak is épp most, az emellett a cikk mellett fotozótt alkotás volt az első ilyen receptje. Már már hagyomány. Azért is van ez így, mert annyira egyszerű elkészíteni, és még akkor is, ha sütő kell hozzá (nyáron sütő = fúúúj), este készül, és reggeli lesz belőle, úgyhogy nem megterhelő, csak nehéz kivárni, ezért este is meg lehet kóstólni. Nyilván.

A barackot tépni kell, a történetben nem szerepel kés, csak mérőkanalak és a keverőkanál. A legveszélyesebb pont a vaj olvasztás, no meg a sütőbe helyezés: ezt azért nem adom a gyerekek kezébe. Egyébként minden mást igen. Szezonális, gyerekbarát, tökéletes reggeli, mi kell még? (Cukor nélkül is készítettem már: a barackhoz minimális sztíviát, a ropogós részhez eritritet használtam, és úgy is ropogott.)