A történészek szerint az első kenyereket időszámításunk előtt 8000 körül sütötték a Közel-Keleten, azon belül is Egyiptomban. Az egyiptomiak ekkor már kézi malmokkal őröltek, ezek voltak az első ismert, őrlésre alkalmas eszközei az emberiségnek. A kézi malmokkal megőrölt búzából készítették el az első kenyereket, amelyek leginkább a mai tortillához vagy indai chapatihoz hasonlítottak, azaz ne mai kenyereket, hanem lapos lepényeket képzeljünk el. A következő évezredek során más népek is kikísérletezték a saját kenyereiket: kovásszal vagy anélkül. 

Időszámításunk előtt 450-ben a rómaiak feltalálták a vízi malmot, és művészi formára emelték a kenyérsütést. A gazdagabbak a minél fehérebb kenyeret tartották a legjobbnak, úgy gondolták, hogy ez jár a kiváltságos rétegnek. 

Korábban, időszámításunk előtt 600-ban a perzsák már használtak szélmalmot a búza megőrlésére, időszámításunk szerint 100-ban pedig Mexikóban elkészítették az első kukorica alapú tortillákat. Utána jó ideig nem változott sokat a technológia. 1834-ben találták fel Svájcban az acél hengermalmot, amely forradalmasította a kenyérsütést szerte a világon. A hengermalom ugyanis nem összezúzta a szemeket, hanem feltörte azokat, így szétválasztható lett minden egyes szem. A 20. században a nagyipari termelés már különböző vegyi anyagokat is felhasznált: a kenyér fehérebb, puhább és tartósabb lett. 

Manapság viszont divattá vált visszatérni a gyökerekhez, felfedezni a kenyérkészítés ősi fortélyait, és minél természetesebb módon megsütni mindennapi kenyerünket. Vadkovásszal, csupán liszt, víz és só hozzáadásával. 

Forrás: Lyon Bakery