Még nem meséltem a kávé iránti rajongásomról. Nm mintha olyan különleges lenne, és még csak azt sem mondhatom, hogy magát a kávét szeretném annyira. Inkább a kávézás szokásába szerettem bele, nekem az mindig egy nyugodt pár perc, amit előre elképzelek, ízlelgetem a kávémat, szürcsölöm, néha kekszet rágcsálok mellé, és csak mélázom.

Át kellett állítanom magam huszonéves koromban a tejes kávékról az egyre kevesebb tejre, mert laktózérzékeny lettem, és akkor még nem lehetett mindenhol laktózmentes tejet kapni. Édesítőt, cukrot nem teszek a kávémba, az édes ízt a kekszek pótolják. Ezekből is van egy kedvencem, a biscotti. Emlékszem, amikor először ettem, csak úgy magában, majdnem beletört a fogam. Akkor még nem tudtam, hogy a világ legjobb keksze lesz belőle, ha egy pillanatra a kávémba, vagy éppen a teámba mártom. Vagy, ad absurdum, borba, ahogy Toszkánában is teszik, ahol a helyi bor, a vin santo mellé cantuccit, vagyis ezt a mandulás biscottit kínálnak étkezés után. Így aztán, ahogy lelkes szakácshoz illik,  utána is néztem a receptnek, és meglepődve tapasztaltam, hogy sokkal egyszerűbb, mint gondoltam. Persze, a kétszer sütést nem úszom meg, hiszen biscotti, latinul biscoctus, vagyis kétszer főzött, jelen esetben sütött. De egyébként nem nagy ügy, főleg, hogy módosítottam egy hajszálnyit a recepten, és vajat is adtam hozzá, amit sokan elátkoznak, de nekem egyszerűen a nyers tészta összerakásánál hiányzott valami zsiradék. Azóta ezt több receptben is láttam, úgyhogy önigazolásként azt tudom mondani hogy nem ördögtől való az ötlet. Íme hát a recept, süssetek biscottit!