Már nem is tudom, hogy került az asztalra, biztos a szükség szülte. A hagyma, akit mindig csak mellékszereplőnek castingoltam, egyszer csak főszerepet kapott egy olcsó, de annál ízletesebb köretként, amit azóta, lassan négy éve, szinte minden ünnepi asztalra feltálalok, de hétköznap is remekül megállja a helyét, amikor valami gyors és egyszerű köretre vágyom, ami mégis különleges. Néha variálok rajta, az aktuális főételhez igazítom a szószt, de a módszer mindig ugyanaz: kisebb hagymákat – sokszor mogyoró (shallot) hagymát is – meghámozok úgy, hogy egészben maradjanak. Az egészben ez a legnagyobb mutatvány, de 30 másodpercre forró vízbe mártva könnyen lejön a héja.

Szóval meghámozom, általában egészben hagyom, kivéve, ha nagyok, akkor félbevágom. Aztán jöhet a majdani máz, vagyis amiben megpárolódik a hagyma, általában van benne egy kis cukor is, hiszen az amúgy is édes íznek nem árt, és így könnyebben is karamellizálódik. Alaplé, bor; ez attól függ, mihez tálalom, vörös ha marha vagy sertés, fehér, ha csirke vagy hal, libához, kacsához és bárányhoz is inkább a vöröset szeretem, bár fiatal báránnyal a fehér jobban passzol.

És aztán tűzhelyre vele, főzöm, utána karamellizálom, igazán nem ördöngősség, és még a sütőt se foglalja le. Imádja a család, és nagyon elegánsan néz ki. Ez tehát az én mázas hagymám, sietős köretnek, és egy kis januári változatosságnak.