A fény harcosának erős akaratra és rettenetesen nagy türelemre van szüksége az ALMA eléréséhez.

Paulo Coelho (torzított)

Van ez a kifejezés, már hogy almás: ez jelenthet olyan ételt, amely ugye almából készült (az alma milyensége ehelyütt másodlagos körülmény), illetve ha argóban nyomjuk, akkor az „almás” alatt mindenféle kétes ügyeket értünk, vagy uncsit, vagy olyasmit, ami figyelemre sem méltó, hitelét vesztett, vagyis semmis. Mint egy triplaszaltó, amit nem csináltunk meg: avagy a dolog almás.

Ha az alma ennyi minden lehet – és közben meg semmisem, érted, még semmisem is – akkor kérdezzük mi: miért van, hogy ha alma + konyha, akkor szegfűszeg és sütemény? Miért ne adhatnánk az almát valamilyen formában az egyben sült karajunk mellé, amivel egyébként csak azért huzakodunk elő, mert a napokban igen jól sikerült?

Persze lódítunk: NYILVÁN mindenki turbózott már fel csirkemellet rászelt jonatánnal, amire később sajtot helyezett, így adva meg a gurméságnak azt, ami a gurméságé. Amennyiben Ön falun nőtt fel, netalán volt kollégista, miszerint menzán sorvasztott egyén, szinte biztos, hogy fogyasztott almapépet főtt gyíkhússal, illetve falt kompótot a nagyi pörköltje mellé. Nem vitás: a magyar konyha nem száműzte teljesen az édeset a sós mellől, azonban ritka vendég, olyan, mint a távoli rokon, akinek nem jut az eszünkbe a neve se, ha egy családi vacsorán mellénk ültetik – Sándor, talán az Ancsika fia, vagy az a másik, amelyik akkor született, amikor én eljöttem a KOMÉP-től.

És akkor el is jutottunk a villámgyors almaszószig.

Jó, nyilván nem igazi lekvár ez, hamis, mint a gulyás, gulyást viszont talán botorság lenne egészben megsütött karaj mellé felszolgálni savanyúság (édesség) gyanánt. (Érdekes különben, hogy mifelénk nem volt olyan a vasárnapi ebédek során, mikor is húst hússal, lehetőleg rántva, hogy édesség – ha valaki felszólalt, hogy ő most hoz savanyúságot a spájzból, simán elképzelhető, hogy kompóttal tért vissza.)

Ősz van viszont, almánk tehát tuti akad, úgyhogy most nézzünk fitymálva a nyáron eltett kovászos uborkára, és bontsunk fel egy üveg fehérbort. Bort felbontani azért jó, mert azt kóstolni kell, mártásunkat nyilván nem rontjuk el holmi lőrékkel, úgyhogy amíg az almák a család egyik tagja által kockára vágódnak, mi kortyolunk. Ha jó, akkor töltünk még egy pohárral – ha nem, akkor is, csak ez a mártásba már nem kerül (kénytelenek vagyunk kibontani tehát még egy üveggel, sajnos.) Mindenesetre a családtagot közben biztatjuk, ez nagyon fontos. Kiveszünk egy doboz fagyott húslevest a mélyhűtőből, felmelegítjük, elővesszük a mézet, majd az almakockákat bámuljuk. Barna – közöljük családtagunkkal, és rákérdezünk: ugyan a citromlevet miért nem tette rá, ami pont a bebarnulás meggátlása miatt fontos dolog? Mert nem mondtad, azért – vág vissza (méltatlanul!) családunk tagja, majd puffogva elviharzik, a karaj hajunkra kenését javasolja az előszobából (nincs igazság!) és ugyan tényleg nem mondtuk, de hát a fene egye meg, eszébe juthatott volna. Mindegy is: mézzel/borral keverjük az almát (ami barna, de végülis kit érdekel), kicsi fahéjat szórunk rá, és a saját levében főzzük ki. Majd rámegyünk egy botmixerrel, a macska persze az ágy alá bújik, családtagunknak nyoma sincs, ősz van, majd írunk erről talán egy verset, amiben a mézre réz lesz a rím, már az ősz miatt.

A karaj azonban tényleg jó lett. Almás!