Dis-moi ce que tu manges, je te dirai ce que tu es – azaz mondd meg mit eszel, megmondom, ki vagy, s bár mi magunk a francia nyelvet nem bírjuk, ebben az ízes mondatban benne foglaltatik minden, amit Brillat-Savarin úr nyomán mi magunk is az étkezésről gondolunk. Ugyanitt persze (már az Az ízlés fiziológiájában) ő azt is állítja, hogy a sajt nélkül végződő vacsora olyasmi, mint egy félszemű szépasszony, de ez nem tartozik most szorosan a tárgyhoz. Illetve csak annyira, hogy most megpróbáljuk kiszélesíteni a „felfalja a szemével” kifejezéshalmazt, hiszen a vizuális élmény (ha már rokonok) simán felturbózható az ízlelés okozta örömökkel. Párosítsuk tehát a vizuális élvezeteket a csámcsogás műveletével, viszont ügyeljünk nagyon, mihez mit fogyasztunk – első körben pedig mi mással kezdhetnénk, mint minden hasfilozófus és gasztrovigéc kedvenc mozijával, a Sörgyári Capriccio-val!

 Hogy miért? Mi az, hogy miért? Mert ebben a filmben (s a regényben is) minden benne van, ami szép lehet abban a röpke életben, amit néhány 10 év alatt átbotorkál az ember. Bohumil Hrabal a film alapjául szolgáló könyvet 1970-ben írta – 2 évvel vagyunk a 68-as prágai események után, kedvenc csehünk csalódott és emberkerülő, kerskói házikójában bánatmorzsákat számlál, és igen gyakran kapja magát nehezebb, pilseni típusú sörök fogyasztásán. “Ha rosszkedvem volt, kimentem hozzá, és jól leittuk magunkat. Mellette visszatért az életkedvem” – így emlékezik a film későbbi rendezője, Jiří Menzel, s ebből talán megérthető, miért nyúlt vissza Hrabal egyből a Boldog Békeidőkig (konkrétan a saját gyerekkoráig): amikor kinn a káosz az úr, az embernek kell valami (lehetőleg kellemesen malátaillatú) nyugvópont, ahonnan kitekintve még a kinti zrinya és búköd is napsütéses vállalati üdülővé válik, ahol még a portás is jó fej.

 Vegyünk akkor egy natúrszeletet, ha tegnap netalántán disznóölés volt, akkor pláne kettőt, és óvatosan süssük ki. Helyezzük a lejátszóba a dvd-t, vagy üssük fel az internetvilághálót, s miközben serceg a zsír a húsunk alatt, bámuljuk kicsit a házastársi boldogságot. Hogy van olyan. “Sok könyv szól a szerelemről. De mutasson egyet a házastársi szerelemről!” – mondja ismét Menzel, és miközben borsozunk, nem szégyenkezünk a foghagymahasználaton, és óvatosan bánunk a sóval, bólogatunk, hogy igen. Hogy az élet egyszerű, feltéve, ha nem kombinálunk: natúr szeletünk nem konyhai rubikkocka, simán összekuktálkodható darab, 1+1 = 2, és mégis, mennyi öröm van benne. Aki kételkedne, az lesse meg Magda Vásáryová-t, ahogy szégyenkezés nélkül (reggelire!) kisüt magának egyet – nehéz a megfelelő kifejezést megtalálni arra, amit ő csinál: nem fal, nem tömi magába az ételt: ahogy ő eszik (?), ahogy disznóvért szakrálisan arcra ken, az nem kenés, nem evés, az valami éteri dolog. Mutasd meg mit eszel, megmondom, ki vagy – Mariska angyal, férfiálom, nem beszélve arról, hogy mi magunknak a film utolsó jelenete (oké, nem csak az, de majd meglátják) mennyi de mennyi ifjúkori erotikus (khm) felidéződést okozott, gondolat vége.

 Mire Pepin sógor Kern András magyar hangján beordibálja magát az intim szféránkba, készen is vagyunk: húsunk mellé mi kenyeret javasolnánk, ne bíbelődjünk köretekkel, fehérkenyér és savanya, hiszen az egyszerűség boldogság, az egyszerűség öröm, az egyszerűségben szerelem lakik, és pont. Ja, és sör legyen, ha egy mód van rá a pince hetedik lépcsőjén érlelt – ez is Hrabal találmány, mi más lenne, vagy Menzel? Hirtelen nem tudjuk, de kérdés most ide nem való, hiszen válaszok vannak, például hogy igen basszus, nem csak pesti szmogbú meg betonhő van, hanem élet, ami szép, mint egy asszony, akiben esetleges félszeműségében is ott a báj, és a kellem, és a szeretet, irántunk, ha meg unatkozunk, akkor vásároljunk mosómedvét, aztán kész.