A pirítós története természetesen magával a kenyérrel kezdődik. A legkorábbi régészeti leletek arra engednek utalni, hogy 30 ezer éve már készítettek elődeink lisztet, és ebből a lisztből valószínűleg lapos kenyereket is sütöttek.

A maihoz hasonló kenyerek az ókori Egyiptomhoz köthetők. Az emberek felismerték, hogy pihentetéssel a tészta megemelkedik, és ha megsütik, akkor a kész kenyér megtartja a „felfúvódott” formáját. A zárt kenyérsütő kemencét is az egyiptomiak találták fel mintegy ötezer évvel ezelőtt. Az így készült élesztős kenyér sokkal puhább és levegősebb volt, mint a lapos kenyerek. Ám ha sokáig kint hagyták a sivatagi hőségben, megkeményedett, és nehéz volt megenni. Mit tehettek, megpirították. A kenyér megpirítása tehát először a tartósítást szolgálta.

A rómaiak nagyon megszerették a pirított kenyeret, sok nyelvben a pirítós neve is a latin „tostum” kifejezésből ered, ami annyit tesz: megégetni, megpirítani. Kezdetben egyszerűen valamilyen lapos kövön pirították a kenyeret a nyílt tűz felett, később egyszerű pirítószerkezeteket is készítettek, például fémkereteket, amelyekhez hasonlókkal manapság az egész halakat szokták grillezni. 

Az első elektromos kenyérpirítót egy Alan MacMasters nevű skót úriember találta fel 1893-ban, de nem lett belőle rögtön átütő siker. A vasszálak gyakran megolvadtak, és emiatt meglehetősen tűzveszélyes volt a használata. Arról nem is beszélve, hogy akkoriban a villany csak elenyésző számú háztartásba volt bevezetve. 1905-ben aztán két amerikai feltalálónak sikerült egy sokkal tűzállóbb fémötvözetet felfedeznie, és 1919-ben elkészült az első modern kenyérpirító, amelyből a sütés végén kipattannak a kenyérszeletek.

Szintén a mindent leegyszerűsíteni szerető amerikaiak találták fel a kenyérszeletelő gépet, ezt követően jelentek meg a boltokban a szeletelt kenyerek, és minden készen állt a ma is ismert pirítós elkészítéséhez.

Forrás: Today I Found Out