Miért gondolja mindenki, hogy az angol kaja pocsék? Vajon valóban az? Adhatunk-e erre a kérdésre megnyugtató választ, ha a nevünk nem angolszász (George Hackelsmith mondjuk), lakcímkártyánkban pedig nem az szerepel, hogy London, A201 road 25 (ahol egyébként a Google Earth szerint egy pofás tetőtéri lakás is található)? Egyáltalán: mit mondanak maguk az angolok az angol kajáról?

Biztos van annál jobb módszer ennek kiderítésére, minthogy gasztronómiai szempontból angol filmeket vesézünk (lásd sussex-i vesepuding), de ebben a percben semmi jobb nem jut az eszünkbe. Illetve dehogynem: mondjuk a haggis, mely birkabelsőségeket takar birkabendőbe visszatöltve, ami egyrészt máris filozofikus húrokat penget holmi körforgásokról meg az élet értelméről, másrészről viszont gyönyörűen kikerekít egy amúgy talán unalmas bevezetőt.

 Trainspotting

Danny Boyle kultmozijában a „fogyasztás” kifejezés messze nem a szájon át való ételbevitelt jelenti, de azért akad erre is példa – biztos megvan mindenkinek az a pillanat, amikor szegény Spud egy ronda, másnapos, jajkuvikhangtól terhelt reggelen azzal szembesül, amivel a lepedőjén senki nem akar (nem, itt nem a lófejről van szó). Nos, a következő percekben találkozunk azzal is, mit jelent a tipikus angol reggeli – ne feledjük, Spud barátnőjének családja echte munkáscsalád, külváros, apu tán gyári melós vagy maximum minőségellenőr, az ő babból, virsliből és tükörtojásból álló reggelijük tehát méltán nevezhető annak, ami.

Alapétel, mondanánk, hogy a brit alapkonyha lepárlása, ha nem lenne a dolog úgy hülyeség, ahogy, és nem félnénk attól, hogy jön a Ramsey séf, és pofán vág a szuvidálóval. Az angol kaját ennyivel leírni: botorság. Jártak már Önök talán hajnalban a deal-i tengerparton, és fogyasztottak frissen kifogott tengeri dolgokat nyersiben? Pedig ott van ilyen is, de mindegy, mi magunk babot talán a koleszban táplálkoztunk utoljára ébredés után, ámbátor még akkor sem voltunk angolok. Gondoljon erről a kombóról mindenki, amit akar – Spud egy csipetnyi lepedőrángatás után mindenesetre az egész család nyakába zúdítja a véleményét.

 Blöff

Kulináris szempontból nem egy nagy eresztés a film – a Török és Tommy a film elején még a satnya, lakókocsi melletti grillen CSINÁLT kolbászukra is hiába várnak, a történéseknek ugyanis nincs „még öt percük”, a történés nem gatyázik, a történés az ember pofájába nyomja a Desert Eagle replikát, és azt mondja, „szevasz, haladnunk kell előre.” Van viszont egy tételmondat Guy Ritchie második rendezésében, amelyet Avi kuzin szállóigésített meg, és nagyjából leírja, mit gondol ő az angol konyháról, meg a brit szigetekről úgy anblokk – sült hal, Tom Jones, délutáni tea, rossz kaja, még rosszabb idő, (itt egy csúnya szó van) Mary Poppins… LONDON!

Persze Avi kuzin nem angol. Hanem. Mindenesetre a fish and chips-nél tuti akad jobb halkaja (például ez itt – LINK https://izeselet.hu/receptek/halvacsora-avagy-sole-meuniere-a-legkonnyebb-klasszikus-horvat-sara/), a rossz étel kifejezéshalmaz pedig ugyan túlzás (ettünk mi már olyan steaket angol pubban, hogy a fal adta a másikat), de ebben az esetben vitatkozni nehéz vele.

 A szakács, a  tolvaj, a feleség és a szeretője

Pacsirtapástétom kapri mártással, nyúlgerinc konyaköntettel – ilyen kajákat falnak Richard Brost főszakács keze alól a film szereplői. Helyesebb azonban e helyütt felhasználni a „zabálnak” igét: Albert Spica és szedett vetett bandája ugathat a művészet, a szeretkezés és az ételfogyasztás közötti kapcsolatról, ők akkor is csak bugrisok, láncukat vesztett ördögbögyörők, akiknek az erőszak az egyetlen élvezhető fogás az egész életétlapon. Nehéz tehát jellegzetes angol fogásokként hivatkozni Spica éttermének kínálatára – Peter Greenway meg az egész színészbrigád viszont úgy angol, ahogy van, épp ezért a felsorolásunkból kihagyni vétek. Még akkor is, ha ember legyen a talpán, aki az utolsó asztalra tett tálba jószívvel belekóstolna.