Ha palacsinta, akkor szilvalekvár, ha szilvalekvár, akkor ősz, ha ősz, akkor szilvalekvárfőzés. Hiszen mindennek rendje van.

Rendje van például annak, hogy vita van arról, a szilva hova kerül: a cefréből a pálinkafőzdébe, ahol a pálinkafőző-ember úgy köszön, hogy „Szia Matyikám, ej, ez a te fiad, hát mekkorát nőtt megint, mi?”, avagy nagyanyánk ózsdirozsdás lekvárfőzőszettjébe, amely áll: vasszínű kohóházból, baromi nehéz üstből (melynek alapanyaga vas, és múló idő), illetve egy kavarófából, mely leginkább egy hosszú seprűnyélre merőlegesen applikált partfisfejre hasonlít, amelybe vásott kölykök tátott szájat faragtak.

A szilvalekvárfőzés: nehéz. Amikor Ön szilvalekváros palacsintát fogyaszt, gondoljon mindenki nagymamájára, aki anno az üstök fölött, életbe izmosodott alkarját nem kímélve egy napot minimum eltöltött a matéria kavargatásával. A szilvalekvár kozmál ugyanis.

Direkt nem használjuk a dzsem kifejezést – ez a szilvalekvár (az örménykúti tót) ugyanis fekete, mint a harag, és úgy ragad, mint a bánat ősszel. Sűrű és remegős, nyomott, akár egy téli reggel, amikor már nyakunkon a felkelés, de a paplan alól kikelni nem akaródzik, és eszünkbe jut a régi kedves is, ráadásul.

Vannak eltévelyedettek, akik kakaóval, túróval, ne adjisten nutellával fogyasztják. A palacsintát már. Pedig a szilvalekvár a palacsinta lelke, tudják ezt ők is, csak bevallani nem merik. Nem véletlen talán, hogy a palacsintafogyasztás evolúciója során például a sós töltelékek hagyománya is megrekedt – az első palacsinták a legendárium szerint a római légionáriusok táplálékát jelentették, akik a pajzsukon sütötték ki a poljotot. A mítosz ott bukik, hogy ezek a szegények fapajzzsal, nem serpenyővel védekeztek mitttudjukkik, tán a vizigótok baltái ellen, másrészről viszont a történelem csalafintaságából kifolyólag nem lehetett szódájuk, ami nélkül a tészta pehelykönnyű helyett olyan lesz, mint a fentebb említett téli reggel (csak keményebb). Mindenesetre az ő só + víz + liszt receptjük (mely egy jól eltartható kenyérszerűséget eredményezett) szépen beturnézta Európát, majd lett az, ami most. Persze ahány ház, annyi palacsinta: a franciák crêpe-jébe a rengeteg tojás mellé élesztő is kerül, az amerikai pancake vastag, tömör jószág, melyet juharsziruppal illik fogyasztani (van nekik különben külön palacsintanapjuk is), és akkor mondjuk ki egyszerre: tortilla. Ami búzaliszt helyett kukoricaliszttel készül, és az egyetlen palacsintafajta talán, melybe, ha sós tölteléket tesznek, nem húzzuk fel a szemöldökünket a látóhatárig.

(Aki a hortobágyi húsos palacsintát emlegetné, azt megkérjük: ne tegye!)

Szóval a palacsintát elvileg mindenki tud csinálni: nem kell hozzá más, mint liszt, tojás, só, cukor, valamint víz, szódavíz és a tej. Ezek kulimászát vékonyan a serpenyőbe visszük, majd legendás mozdulatokkal fordítunk, és kész. (Kell alá persze tűz is. Azt elfelejtettük.) Miért van az tehát, hogy egyesek (például mi) képtelenek normális palacsintát készíteni? Hogy lehet, hogy odaég, vastag lesz, lukas lesz, vékony lesz?

A lukas palacsintában pedig nem marad meg a szilvalekvár – és ez már majdnem Coelho. Szóval mi kell a palacsintasütős szkillhez Önök szerint? Mitől lesz a palacsinta palacsintaszerű, és nem szottyadt, lusta és zsírszerű?

Eláruljuk: nagyivá kell lenni egy kicsit a palacsintasütő hardver felett. Vagy legalábbis kell hozzá némi tapasztalat. Ha az elsőt elrontja is, az, ki később mesterré lesz, nem áll meg: a tökéletességig kozmás szélek, leragadt darabkák, és egyes palacsintasütő-gyártók édesanyjának heves emlegetése vezet.

Mi ez, ha nem Coelho, na. Igyunk egy pálinkát.