Több mint 50 olyan kézirat maradt fenn a középkorból, amely az akkori európai emberek táplálkozásával foglalkozik. Egyesekben gyógyító hatású ételeket soroltak fel gyógyszertárosoknak, más kéziratok pedig hatalmas lakomákról számoltak be. Legnagyobb részük pedig a középkori konyha fogásait jegyzi, legalábbis azokat, amelyek a gazdag nemesembereknél kerültek az asztalra.

A nemesek étrendje rendkívüli módon eltért az alacsonyabb társadalmi osztályokétól, bár ismerve a történelmi viszonyokat, ebben nincs is semmi különös. A birtokok minden mennyiségben elérhetővé tették a friss húst és halat, valamint a zöldségek és gyümölcsök meglepően széles választékát. A főtt ételeket erősen fűszerezték, ezek a fűszerek egyben státusszimbólumok is voltak. A jómódot szimbolizálták, hiszen többet közülük a tengerentúlról kellett importálni, ilyen volt a cukornád, a mandula és a szárított gyümölcs (például datolya, füge és mazsola). Zöldséget és gyümölcsöt sosem fogyasztottak nyersen, mert úgy gondolták, hogy az betegséget okoz.

A nemesek által rendezett banketteken a házigazda a felszolgált menüvel demonstrálta vagyonát. A mindennapi ételeket, például pörköltféléket és pitéket olyan különlegességekkel kísérték mint páva-, fóka-, teknős- vagy bálnahús. A zseléket és krémeket élénk színekre festették, ehhez természetes színezékeket használtak, például szantálfát a vöröshöz, sáfrányt a tüzes sárgához és főtt vért a feketéhez. A legmeghökkentőbbek viszont valószínűleg azok a cukorszobrok voltak, amelyekkel szinte bármit megformáztak, legyen az vár, hajó, híres filozófus vagy jelenetek ismert történetekből. Ezeket a szobrokat a banketten akkor szolgálták fel, amikor jelezni szerették volna a vendégeknek a vacsora kezdetét. A mai szokással ellentétben nem egymás után szolgálták fel a fogásokat, hanem mindent egyszerre helyeztek az asztalra. Fennmaradt olyan illemtankönyv is, amelyben figyelmeztetik a bankett vendégeit, hogy vacsora alatt nem illik szellenteni, vakarni a bolhacsípéseket és piszkálni az orrukat.

A szegényebbek esetén nyilván minderre nem volt lehetőség, hacsak nem egy nagy háztartásban szolgáltak. Friss húst és halat ritkán láttak, vagyis halat igen, ha a tengerparton éltek. A legtöbben sózással vagy pácolással tartósított ételeket ettek, például szalonnát vagy sózott halat. A szegények gyakran tartottak disznót, mert ezek az állatok kevés munkával jártak: a sertéseket csak elengedték az erdőben a falu mellett. A parasztok pedig teheneket tartottak leginkább, így az ő étrendjükben sok tejtermék szerepelt, például sajt, aludttej és savó.

Amit mindenki fogyasztott anyagi helyzettől függetlenül, az a kenyér volt, ennek minőségét és árát azonban erősen meghatározta az, hogy milyen gabonából készült. Voltak, akik tányér helyett is kenyeret használtak úgy, hogy egy vastag szelet kenyérben üreget képeztek, majd azt töltötték meg az ételükkel.

Forrás: British Library