Marton Adrienn-nel, Pataky Péterrel és a hét gasztrobloggerrel mostantól még ízesebb az élet
Fotó: shutterstock

Kórház – Szél – Verőfény – Vihar

Avagy Adamik Zsolt és az óbudai piac
2016. szeptember 18.

Azért megyünk a piacra, hogy hátha látjuk, bár itt és most ő tudtunkkal sose járt.

Mindegy. Megyünk. Mehetnénk mondjuk répáért is – a menésnek lehetne oka maga a piac akár, mert piacolni jó. Bele lehet olvadni a zajos, petrezselyemszagú csendbe, lehet beszélgetni a hentessel, hogy csontozza ki legyen szíves, mire ő, ha ez egy novella lenne, mondjuk Cserna-Szabó, lapáttenyerével lapogatva azt válaszolná: „Lacikám, de jó hogy látlak”, s bár nem mi vagyunk a Lacikái, hanem, örülnénk neki, hogy legalább hasonlítunk valakire, akit szeret, és akinek tudja a nevét is.

A piacra az ember keresni megy, olykor talál, de ez nem feltétele a piacolásnak. A piacolás eleve nem feltétel, hanem lehetőség. (A tészta meg nem étel, de tök mindegy.)

Ha kimegyünk, piacon vagyunk. Akkor a piac van. Lehetne rajtunk mondjuk egy büdös nagy eladó tábla is, bár a fene se tudja, kinek kellenénk.

Az óbudainak is megvan a maga hangulata, arca, szaga, miegymása, hiszen az minden piacé más és más.

Szinte már személy (Lacika).

A Kórház – Szél – Verőfény – Vihar utcák ölelte terület talán leginkább egy egyedülálló, aktatáskás öregúrra hasonlít, akinek két válás van a háta mögött, a szeme alatt szarkaláb, reggelei kávézacctól borúsak, háta görnyedt, kabátja lóden, munkahelye szolgálat, munkaállomása aktákkal telepakolt, lakkráncos íróasztal. Senki sem szól hozzá, maga mellé egyébként is sört szeret. Sajnálhatnánk, de mivel ő magát sajnálni egyáltalában nem sajnálja, a dolog okafogyott és fölösleges, így aztán nemigen törődik vele senki sem. Csak akit illet.

Az óbudai piacot (a Flórián tér mögött) viszont nem szokás látogatni. Márhogy soha nem lesz turistacélpont, mint a Zsolnay-tetőcserepes Központi (a tetejét a neten való kutakodásunk szerint ’85-ben húzták, 10 évre lett kész a csarnok, Zsolnay meg nem gyárt bádogot), nem számít jópofa hipszter-találkahelynek sem, mint a Hold utca. Ettől függetlenül a Pléhkocsma már korareggel tele van – Lacikák mindenütt, van talán egy Klára is, és mindegyik fogyaszt, a fröccsöspoharakba bele van töltve a saját életük – azt isszák ki. Aztán kérnek még egyet. Meg még egyet. A pultra ki van pakolva minden, ami a törzsközönséget bántja, ez később, ha elfogyott a zsebben csörgő apró, visszakerül a tulajdonosokhoz.

Ezért jönnek ide talán. Hogy kirakják.

A fröccs 200 forint alatt megvan egyébként.

Önök talán most azt gondolják: minekünk a véleményünk az óbudai piacról lesújtó. Önök félreértik a dolgot, mert nem az. Aminek folyamatosan nyüzsgő törzspublikuma van, arról minekünk rossz véleményünk nem lehet – tény azonban, hogy a nevezett objektum kicsit olyan, mintha valaki itt felejtette volna. Keresett valamit a zsebében az idő, hová is tehettem, morogta, és miközben a csuklójára akasztott műbőr autóstáskában kutatott, a piac fogta magát, és zuhant egy hárompontos riccenbergert. Az idő tovább ment, futott az 1-es villamos után, a piac maradt. Hozzátennénk: az időből kiszakadni olykor baromi jó: felszabadító érzés lehet, hogy nincsen múlt, nincs jövő, vagy ha van, akkor majd lesz, valahogy, valamiképp. Van a most, és passz. Meg sültkolbász 500-ért.

Lennénk olykor óbudai piac, az az igazság. Persze, ha lángost enne az ember, akkor nem ide igyekszik, hanem a Flórián térre. Ha zöldséget akar, tán akkor inkább a kisboltban intézi, hentes meg a Tímár utcánál is akad, ráadásul ott a lányokat úgy köszöntik a fehérkötényes legények, hogy Édesem, hát ma miért jött (pedig nyilván nem is Lacikák.)

Talán a buké miatt jönnek az emberek. Vagy, hogy elmondják a kofának, hogy „Az a senkiházi már megint megcsalta a Pirikét, én nem is értem, minek vannak együtt”, mert tény, ami tény: itt a kofák hallgatósak, mint a zeller, meg a tök. Nem beszélnek vissza, max kijelentik: „Csudás friss itt minden, Marikám.” Vagy, mert ha akar, kaphat bárki akár Western-nótákkal telepakolt bakelitet is a cekkerbe, használt cipőt, olcsó kínai zsebárut. Elbóklászunk a sorok mellett, nem keresünk semmit (illetve de, persze, hogy keresünk), kerülgetjük a gurulós nagyicekkereket, és nézzük, hogy úszik el a dinnyehéj. Belélegezzük az ottfelejtettség zamatját, jaj, de ismerős, és arra gondolunk, hogy ez az a fővárosi piac, ami egy temetőre épült.

Komolyan, nem lódítunk. Ide hallatszik a csontzene, bár az talán a mészárostól jön. Vagy az aszaltgyümölcsös kínoz valami csonthéjast, mit tudjuk mi.

Kapható itt minden. Piacon vagyunk.

 

Megosztom barátaimmal

Szerkesztőink kedvencei

Piacos sorozatunk 4. része: Torvehallerne KBH, Koppenhága

Piacos sorozatunk 4. része: Torvehallerne KBH, Koppenhága

"A legjobb európai piacok egyike!" - Lang Barbara élménybeszámolója
Berlin - a tökéletes kora őszi úti cél

Berlin - a tökéletes kora őszi úti cél

Berlin mindössze másfél órányi repülőútra lévő ideális célpont mindenkinek, aki nyitott egy fiatalos, állandóan lüktető és rengeteg színt mutató város megismerésére.
Piacos sorozatunk második része: Naschmarkt, Bécs

Piacos sorozatunk második része: Naschmarkt, Bécs

Marossy Kriszta élménybeszámolója

Napi ajánlatunk

Top videók

Tojásos burgonya

Egyszerű, laktató fogás, ami mellé elég salátát, savanyúságot tálalnod.

Halas melegszendvics

A megszokott tonhalkonzerv helyett ezúttal tengeri halfiléből.

Olívás-fetás csirke

Villámgyors ebéd, ha nincs sok időd főzni.