Előrebocsátjuk, szerkesztőségünk tagjai mindent egybevetve számos gyerekkel, kutyával és bringával rendelkeznek, és ha ezt a tényt beszorozzuk csak az elmúlt tíz év vendéglátóhelyeken szerzett tapasztalatával, akkor igencsak vaskos a dossziénk. Természetesen nálunk is készülnek olyan összeállítások, hogy hová mehetünk például kutyával, sőt forgattunk is már ilyen filmet az oldalunkra. Tavasszal, koranyáron listázzuk a legjobb teraszokat, örömmel nyugtázzuk, ha van hová letenni a bringát, és természetesen mindig jobb egy rendesen fölcsavarozott pelenkázó a mosdóban, mint egy műanyag kerti szék. Sok más médiumhoz hasonlóan mi is szívesen ajánljuk ezeket a helyeket csokorba gyűjtve, de most másról lesz szó.

Az étterem, mint egy nappali

Ha már kigazdálkodtuk és megszerveztük, lefoglaltuk és oda is értünk, akkor én úgy vagyok vele, hogy egészen egyszerűen szeretném jól érezni magam az étteremben. Gyarló kis motiváció, de elvileg így csiszolódunk össze, és így lehet az étterem is egyre jobb (a vendég igényeit figyelve), és én, mint vendég is fejlődhetek, bátran jelezhetem például, ha a szokásosnál eggyel forróbban esne jól a leves. Bízom benne, hogy sokunknak volt már olyan élménye, hogy ez össze is jött: az otthonosság, a figyelmesség és a kölcsönös tisztelet jóféle keveréke. Onnantól azonban, hogy nem egy szimpla vendég vagyunk, hanem bármi macera van velünk, konnektor kéne a laptophoz például, gyakran ugrik egyet a tű, és még a legjobb szándékok mellett is előfordulhat, hogy nyűggé, elintézendő üggyé válunk a személyzetnek. 

Mi az, ami szól?

Igen gyakran előfordul, hogy egy sokmilliós vendéglátós beruházást követően, a szemlátomást ízléssel összeválogatott berendezés és az ígéretes étlap mellett valami egészen unalmas netrádió cincog a háttérben, vagy éppen kereskedelmi rádió szól hangosan, és hát mivel egyiket sem hallgatnám magamtól, rögvest kialakul a kényelmetlen érzés, pedig még csak pár perce érkeztünk. Elcsúszik egymás mellett a szolgáltatás várható színvonala és a hangszórókból áradó zaj minősége. Mert nem arról van szó, hogy ne tehetné föl mondjuk a kedvenc albumát a pultos, hogyne tehetné, hiszen akkor legalább a személyes ízlés uralkodna. Ám ennél is sokkal, de sokkal fontosabb, amit ezenkívül hallunk: a személyzet egymással való beszédét.

Fizet a 6-os, nem hallottad?

Az égvilágon senkit nem érdekel az aranyozott kutyatál, a skandináv formatervezett etetőszék és a 48 bicajnak is kényelmes pihenést biztosító tároló, ha közben ideges és ingerült pincérek piszkálják a pultost, amiért az késlekedik a számlával. Ettem ugyan fáradt, ötlettelen, netán rossz ételeket, ez mindanyiunkkal előfordul. De el is felejtem őket, mert minek kínozzam magam, meg hát időről-időre még ezeknek a helyeknek is lehet újbóli bizalmat szavazni. De egyik kevéssé sikerült étel sem hagy olyan nyomot, mint amikor a személyzet, aki szakmája és funkciója szerint éppen azért van ott, hogy jól érezzem magam, egymással feszkózik. Az elviselhetőnél jóval többször szaladtam bele ilyesmibe, fáradt, nyűgös emberek piszkálódásába. Merthogy a konyhán mi megy, az tényleg magánügye az étteremnek (amenniyben nem hallatszik ki). Séfe válogatja, hogy ki milyen vezetési technikával tartja kézben a konyhai személyzetet. Demokrácia ugyan aligha van, és nem is nagyon lehet, de nem feltétlen mindannyian ordítozó őrültek. A vendégtér azonban más pálya. És ha én onnan extra adag idegességet is haza kell vigyek, elég sok esetben külön szervízdíjért, akkor oda nem szeretnék többet menni.

Mit is mondott?

Igen menő, nemrég nyílt belvárosi helyen a gyerekek láttán hamar kapjuk a színes cerkákat és a papírt, örülök az ilyen figyelmességnek. Ellenben egyik ceruzának sem volt hegye, vagy kitört, vagy csak eltompult teljesen. Hegyező után kérdeztem, majd jött vissza szemlesütve a pincér, hogy sajna az nincs. Sebaj, nálunk volt, kihegyeztük a komplett készletet, ráértünk. Én mondjuk, viszonozva a besegítést dobtam volna a ház nevében két kis limonádét a lurkóknak, de hagyjuk, ez csak egy epizód, és ráadásul igencsak first-world-problem volt. Amiről ebben a bekezdésben inkább szó lesz, az a személyzet beszéde. A gyerekbarát helyet nem feltétlenül a sarokban feltornyozott lego teszi azzá, de még csak a csillámtetkós animátor, vagy netán a vasárnapra rendelt bohóc sem (mondjuk ez utóbbitól valószínűleg hanyatt-homlok menekülnék, vagy eszünk, vagy cirkuszba megyünk). Sokszor tapasztalom, hogy egyszerűen a személyzet nem hallja magát kívülről, hogy nem esik le nekik, amikor kiszalad egy-egy cifrább futam, vagy például amikor a nem jelenlévő kollégájukat szidják: simán elcsattanhat gyakorlatilag bárhol bármikor bármi. És nem farizeuskodom, nyilván tőlem is hallhatnak a gyerekek kacifántosat, ha helyzetben vagyunk, de hogy én azért fizessem az emlegetett szervízdíjat, hogy az oviban utána a “b….ameg, a szódás beszállító már megint késik”-et kelljen visszahallanom éttermes játék gyanánt, hát az egyfelől a későbbiekben tényleg viccesen elmesélhető anekdota, ellenben másfelől.

Nyitottság és rugalmasság

Ha hozzám vendég jön, és menetközben módosítana bármin, mert nem szereti, nem eheti, nincs kedve, vagy legyen annak bármi oka, akkor nyilván megpróbálom valahogy megoldani. Ha diplomatikus vagyok, akkor ez meg sem látszik, ő sem érzi, hogy nehézség, könnyedén át lehet siklani rajta, de mondom, nyilván ésszerű keretek között. Ha megfordítjuk a szituációt és mi vagyunk a vendégek, akkor azt is aláírom, hogy egészen biztosan vannak háklis és borzalmas vendégek, akiknek nem lehet a kedvére tenni és szegény pincér sem leli sok örömét abban a performanszban, amit egy ilyen vendégnek nyújtania kell, bár mondjuk türelem-tréningnek rendben van. Vegyük inkább az átlagos vendéget, akinek történetesen az ételen és az italon kívül még szüksége lenne másra is. Mondjuk egy hegyezőre (lásd a gyerekeknek kedvesen odaadott cerkák esete), vagy egy konnektorra, vagy egy plusz üres tányérra, vagy egy pohár csapvízre. Mindezek elintézése aligha válthat ki szájhúzást. Kezdetnek annyi is elég lesz, ha mindanniyan, vendéglátós és vendég, elképzeljük a saját nappalinkat és benne az áthívott barátokat. Amit értük megtennénk, annyit mindenképp tegyünk bele ebbe a kapcsolatba is. Aztán persze jöhet a skandináv etetőszék és az aranyozott kutyatál, de tényleg nem ezen múlik az élmény.