Boldogult gyermekkoromban az ember elment fát gyűjteni a közeli kiserdőbe, majd csaláncsípésektől ékesítetten fűrészelt a fűrésszel, baltázott a baltával, valami régi Népsportból gyűrt gombócra halmozta a legvékonyabb és legszárazabb gallyakat, és hozzávetőleg egy-másfél doboz gyufa és három-négy újabb újság elhasználásával, ájulásig szédülve a fújtatástól, füstbe borította a környéket, minden szomszéd legnagyobb örömére.

Amikor a végre valahára meggyújtott láng elaludt, és a nagyobb tuskók is izzottak, akkor került egy-egy sor tégla az összébb húzott parázs két oldalára, arra az öntöttvas rács, amin már indulhatott is a sóval, borssal és karikázott vöröshagymával egy napja a hűtőben érlelt tarjaszeletek sütögetése. És a végén, amikor az utolsó szelet hús is elfogyott, és az utolsó szelet kenyér is odaégett a roston, a jóllakottságtól homályos tekintettel megállapítást nyert: „Na, most tökéletes a parázs, most kéne elkezdeni sütni.”

Ez persze már régen nem így zajlik, számtalan eszköz könnyíti meg a dolgunkat a grillsütőtől a begyújtó kockán keresztül a maghőmérőig, de a grillezés mégis az az elfoglaltság, mely esetben ellene megyünk a technika olyan vívmányainak, mint például egy légkeveréses sütő.

Ennek oka természetesen az ókorra vezethető vissza. Brillat-Savarin Az ízlés fiziológiája című művében idézi az Íliász jelenetét, melyben egy király, egy királyfi, valamint három görög hadvezér lakomáját a házigazda, Akhilleusz személyesen készíti.

„Nagy húsos-deszkát helyezett el a tűz sugarában,

háthúst tett oda, bárányét s a kövér kecskéét,

és vele hizlalt disznónak háj-fedte gerincét.

Automedón tartotta, s Akhilleusz fölszeletelte:

jól szétszelte a húst, azután fölhúzta a nyársra;

s nagy tüzet élesztett Patroklosz, az isteni férfi.

Majd, hogy a tűz elaludt, s elsorvadt végig a lángja,

már parazsat dombolt, nyársát fölibé feszítette:

s isteni sóval hintve, magasba emelte a villán.

Majd, miután megsült, osztó-asztalra vetette,

s Patroklosz kenyeret hordott s osztotta ki nékik

szép kosarakból; húst maga osztott köztük Akhilleusz.”

(Homérosz: Íliász; Devecseri Gábor fordítása)

A jeles szerző joggal mutat rá: a saját kezű sütés Akhilleusz részéről nemigen volt napi gyakorlat, sokkal inkább a vendégek iránti tisztelet kifejezéséül szolgált.

Alighanem ebből az ősi érzetből fakad, hogy függetlenül attól, hogy általában szeret-e főzni vagy sem, szinte minden esetben férfiember áll görög hadvezérhez illő pózban a grillrács mellett, egyik kezében valami italféle, másikban húslapát, csipesz, esetleg villa. A tekintete komoly és elszánt, akárcsak a köré sereglő többi férfiúé, amint haditanácsot tartanak a grillrácson zajló események apropóján.

A modern grillkultúra térnyerésével nem csak az eszközpark hihetetlen kínálata vált elérhetővé, de immár magasröptű okfejtések tárháza is rendelkezésre áll, a barbecue és grillezés közötti distinkciótól (merthogy nem minden grill barbecue, de minden barbecue grill), a faszén izzítás (a szövegszerkesztő itt felhívja a szerző figyelmét, hogy durva, obszcén vagy bántó szót használ), fojtás és elrendezés végtelen számú módozatáig.

Ha valakinek görög hadvezérré nemesülni támadna kedve, azt javaslom, ne habozzon, szerezzen be egy zsák faszenet, grillsütőt, grillgyújtó kéményt, és vágjon bele. Vegyen a hentesnél valami szép és/vagy szimpatikus húsdarabot aztán indulhat az ütközet.

Mert a grillezés nemesít.

És finom.